A csakrák - AZ ERŐKÖZPONTOK

A csakra szó szanszkrit kifejezés, és kereket jelent. Használják még különféle másodlagos, származtatott és jelképes értelemben is, éppen úgy, mint az annak megfelelő szót az európai nyelvekben.

Ahogy mi a sors kerekéről beszélünk, úgy mond a buddhista élet- és halálkereket, és leírja, hogy Buddha az első nagy prédikációjában, mint a Dhammachakkappa-vattana Szutta ismertette a tanát (chakka a páli nyelvben a szanszkrit csakra megfelelője), amelynek értelmét Rhys Davis professzor költőien így adta meg: "Forgásba hozni az igazság és igazságosság egyetemes birodalma királyi hintójának kerekét". A buddhista hívő számára pontosan ez a kifejezés jelentőségének lényege. Bár ha pusztán a szavakat fordítjuk le, akkor az "a törvény kerekének forgatása." A csakra szó - amely bennünket a jelen esetben érdekel - speciális használata szerint az ember éterikus másának felszínén lévő kerékszerű örvényléseket jelenti.

Minthogy ez a könyv valószínűleg olyanok kezébe is kerülhet, akik a teozófiai kifejezéseket nem ismerik, bevezető magyarázatként érdemes néhány szót ide illeszteni.

A mindennapi felületes beszélgetésben az ember néha megemlíti a lelkét, és ezen azt érti, hogy a test, amelyen át beszél, a valódi ember, és az a valami, amit léleknek neveznek, a tulajdona, vagyis ennek a testnek járuléka, egy bizonyos fajta megkötött léggömb, amely felette lebeg, és valamilyen bizonytalan úton-módon van hozzá erősítve. Ez laza, pontatlan és félrevezető megállapítás, és éppen az ellenkezője igaz. Az ember a lélek, akinek teste, valójában több teste van, mert a látható eszköz mellett, amely által az alacsonyabb világban működik, más, a közönséges látással nem észlelhető eszközei is vannak, amelyek által az érzelmi és mentális világokkal érintkezik. Ezekkel azonban jelenleg nem foglalkozunk.

A fizikai test apró részleteinek megismerésében a múlt század folyamán óriási előrehaladás történt. Az orvostudomány tanulmányozói most már ismerik e test elképesztő összetettségét, és legalább általános elgondolásuk van arról, hogy ez a bámulatosan bonyolult szervezet hogyan működik.

A figyelmüket természetesen a test azon részeire kellett korlátozniuk, amelyek elég sűrűk ahhoz, hogy szemmel láthatók legyenek. Közülük a legtöbben nem is tudnak olyan anyag létezéséről, amely, bár még fizikai, azonban a közönséges látás számára láthatatlan, és amit a teozófiában éterikusnak nevezünk. (Amikor ezt a szót használjuk, nem arra gondolunk, amit korábban a tér "aether"-ének neveztek.) A fizikai testnek ez a láthatatlan része nagyon fontos számunkra, mert ez az az eszköz, amelyen keresztül a testet életben tartó életerők áramlanak. Ha ez nem szolgálna híd gyanánt, hogy a gondolati és érzelmi rezgéseket az asztrális világból a látható, sűrűbb fizikai anyagba továbbítsa, akkor az Ego (az egyéniség) nem tudná az agy sejtjeit használni. A tisztánlátó (clairvoyant) számára ez, mint halványan világító lilásszürke ködtömeg, jól látható. Áthatja a test sűrűbb részeit, és azon egy egész kissé túl is terjed.

A fizikai test élete folytonos változás, és hogy élhessen, arra van szüksége, hogy három különböző forrás állandóan ellássa. Az emésztéshez táplálékra és vízre, a légzéshez pedig levegőre van szüksége, valamint a vitalitás három formájára, hogy azokat magába vonja. Ez a vitalitás lényegében erő, de amikor az anyagba burkolózik, azt a benyomást kelti, mintha nagyon kifinomult vegyi elem lenne. Valamennyi síkon vagy szinten létezik, de most a fizikai világbeli megnyilvánulásával foglalkozunk.

Ennek megértéséhez tudnunk kell valamit testünk ezen éterikus részének felépítéséről, szervezetéről és elrendezéséről. Erről évekkel ezelőtt több könyvben már írtam. Az erről eddig megjelent minden adatot A.E. Powell gyűjtötte össze, és a The Etheric Double (Az éterikus testmás) című könyvben adta ki.

A csakrák vagy erőközpontok olyan összekötő/érintkezési/kapcsolódási pontok, amelyeken át energia árad az ember egyik testéből vagy tudathordozó eszközéből a másikba. Bárki, aki a tisztánlátás (clairvoyance) legcsekélyebb fokával rendelkezik, könnyen láthatja azokat, mint csészealjakhoz hasonló mélyedéseket vagy örvényeket az éterikus testmás felületén. Amikor még egészen fejletlenek, kétujjnyi átmérőjű kis köröknek mutatkoznak, amelyek az átlagos embernél homályosan fénylenek, azonban amikor felébresztik, életre keltik azokat, méreteikben erősen megnövekedett, sziporkázó, ragyogó körökként láthatók, amelyek apró napokra hasonlítanak. A csakrákat néha bizonyos fizikai szervekkel összefüggőnek említjük. Valójában a szilárd test körvonalain kissé túlterjedő éterikus test felületén mutatkoznak. Ha elképzeljük, hogy közvetlenül belenézünk egy tölcsér-alakú virág kelyhébe, némi elképzelésünk lehet a csakra általános megjelenési formájáról. A virág szára mindegyik csakra esetében a gerinc egy-egy pontjából indul ki, így tehát a gerincet a másik oldalról nézve, mint egy központi szárat látjuk (lásd a IX. képet), amelyből virágok hajtanak ki, és kelyheik bizonyos távolságra, az éterikus test felületén nyílnak ki. A hét központ, amellyel jelenleg foglalkozunk, az 1. ábrán látható és az 1. táblázatban (l. a 16. oldalon) olvasható a magyar és a szanszkrit elnevezés.

Az 1-es ábrán a csakrák felnagyított vázlatos ábráival körülvett emberi alak látható.

Valamennyi kerék szüntelenül forog, és mindegyikük középpontjába vagy nyitott szájába folyamatosan áramlik erő a magasabb világokból. Ez annak az életfolyamnak a megnyilvánulása, amely a Nap Logosz második aspektusából ered, és amit mi elsődleges erőnek nevezünk. Ez az erő hétféle természetű és minden formája e központok mindegyikében működik, bár közülük egy rendszerint túlsúlyban van a többivel szemben. Ezen energia-beáramlás nélkül a fizikai test nem létezhetne. Ezért tehát a központok mindenkiben működnek, bár a fejletlen emberben általában lassan mozognak, éppen csak a szükséges örvénylést idézve elő. A fejlettebb embernél azonban ragyognak és eleven fénnyel lüktetnek, mivel sokkal nagyobb mennyiségű energia áramlik át rajtuk. Ennek eredményeként további képességek és lehetőségek nyílnak meg az illető számára.

1. táblázat

Ez a kívülről minden központba áradó isteni energia a saját irányára merőlegesen (vagyis az éterikus testmás felületén) másodlagos erőket indít el hullámzó körforgásban, mint ahogy az indukciós tekercsbe tolt mágnesrúd elektromos áramot indít, amely a tekercsben a tengelyre, vagyis a mágnesrúd irányára merőlegesen áramlik. Maga az elsődleges erő, miután behatolt az örvénybe, úgyszintén merőlegesen sugárzik ki belőle, de egyenes vonalakban, mintha az örvények középpontja kerékagy lenne, az elsődleges erő sugárzása pedig a küllői. Úgy látszik, hogy e küllők segítségével mintegy horgas kampókkal köti össze ez az erő az asztrális és az éterikus testet. A küllők száma különböző az egyes erőközpontokban, és ez határozza meg a minden központban látható hullámok vagy szirmok számát is. Az ilyen hullámok miatt írták le a keleti könyvek a központokat gyakran nagyon költőien virághoz hasonlónak.

A csészealjszerű mélyedés körül forgó másodlagos erők mindegyikének megvan a saját jellemző hullámhossza, akárcsak egy bizonyos színű fénynek, de ahelyett, hogy mint a fény, egyenes irányban haladnának, ezek a másodlagos erők viszonylag nagy, különböző hosszúságú hullámok mentén mozognak. A hullámhosszak mindegyike az erőkben lévő kisebb hullámhosszak többszöröse. A hullámok száma a kerékben lévő küllők számától függ, és a másodlagos erő az elsődleges erő sugárzó áramai fölé és alá, a kocsikerék küllői közé befont vessző módjára szövődik be. A hullámhosszak végtelenül kicsik, és valószínűleg ezer és ezer van egy hullámzáson belül. Amint az erők az örvényben körülfutnak, ezek az egymást kosárfonás módjára keresztező különböző nagyságú rezgések idézik elő azt a virágformát, amelyre hivatkoztam. Még inkább bizonyos csészealjakra vagy olyan szivárványos hullámos üvegre, vázára hasonlítanak, mint amiket Velencében készítenek. Mindezen hullámoknak vagy szirmoknak megvan az a pávafarokhoz hasonló csillogó hatása, mint a gyöngyháznak, ennek ellenére rendszerint mindegyiknek saját uralkodó színe van, amint a képeken is látható. Ezt a gyöngyház-szerű, ezüstös fényt a szanszkrit művekben a vízen csillogó holdfényhez hasonlítják.

A könyvben lévő képek a csakrákat úgy mutatják be, ahogy azok tisztánlátással valamely eléggé fejlett és intelligens embernél láthatók, olyannál, aki már bizonyos fokig működésbe hozta azokat. A mi színeink természetesen nem eléggé ragyogóak, mert egyik földi szín sem lehet az; de a rajzok legalább valamilyen fogalmat adnak e fénykerekek valódi megjelenéséről. Már az eddig mondottakból is kitűnik, hogy a központok nagysága és fénye az egyes embereknél különbözik, sőt még ugyanannál a személynél is az egyik központ sokkal fejlettebb lehet, mint a másik. A csakrák képei körülbelül a valóságos méretüknek megfelelőek.

Olyan valakinél, aki egy bizonyos központon át kifejeződő egyes tulajdonságokban nagyon kiváló, az annak megfelelő központ nemcsak sokkal nagyobb lesz, hanem különlegesen fényes is, és ragyogó arany sugarakat bocsát ki. Példa erre, ahogyan Madame Blavatsky Mr. Moses Stainton auráját kivetítette. Annak az ábrának eredetijét Adyarban, a Teozófiai Társulat székházában lévő archívumban őrzik. Másolata - bár nagyon tökéletlenül - H.S. Olcott Old Diary Leaves (Régi naplójegyzetek) című könyve I. kötetének 364. oldalán található.

A csakrák természetszerűen három csoportra oszlanak, az alsó-, a közép- és a felsőre; ennek megfelelően nevezhetjük azokat fiziológiai, személyi, illetve szellemi csakráknak.

Az első és a második csakrának kevés küllője vagy szirma van, és főképpen az a rendeltetésük, hogy a testbe ezen a fizikai szinten beáradó két erőt fogadják. Az egyik a földből jövő kígyótűz, a másik pedig a Napból jövő vitalitás. A középső csoport központjai a 3-as, 4-es és 5-ös számú csakrák. Ezek az embert a személyiségén át elérő erőkkel függenek össze: a 3-as központ esetében az alsóbb asztráli-son (érzelmi szinten), a 4-esben a felsőbb érzelmi szinten, az 5-ös ben pedig az alsóbb mentálison át. Úgy látszik, hogy ezek a központok a test bizonyos idegközpontjait táplálják. A 6. és 7. központok a többitől elkülönülnek, miután az agyalapi miriggyel és a tobozmiriggyel vannak kapcsolatban, de csak akkor kezdenek működni, amikor valaki már elért egy bizonyos fokú szellemi fejlettséget.

Azt is hallottam, hogy ezen erőközpontok különböző szirmai valamely erkölcsi tulajdonságot képviselnek, és hogy annak a tulajdonságnak a kifejlesztése hozza működésbe a központot. Pl. a Dhjánabindu Upanishad-ban a szív-csakra szirmait az odaadás, a lustaság, a harag, a könyörület és hasonló tulajdonságokkal hozzák kapcsolatba. Eddig még nem találkoztam olyan ténnyel, amely ezt határozottan megerősítette volna, és nem könnyű ennek lehetőségét felfogni, mert a megjelenésüket könnyen felismerhető erők idézik elő. Valamely központban a szirmok attól függően működnek, hogy ezeket az erőket felkeltették-e vagy sem, de ezek kifejlesztése nem látszik szorosabban összefüggeni az erkölcsiséggel, mint akár a karizmok kifejlesztése. Az bizonyos, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikben egyes központok teljes működésben voltak, bár az erkölcsi előmenetelük semmiképpen nem volt kivételesen magas szintű, míg más, nagy szellemiségű és a lehető legnemesebb erkölcsű egyénekben a központok még alig voltak vitalizálva. Tehát a két fejlődés között nem látszik szükségszerű összefüggés.

Vannak azonban bizonyos figyelembe veendő tények, amelyek alapot adhattak erre a különös elgondolásra. Bár a szirmokhoz való hasonlatosságot ugyanazok az erők idézik elő, amelyek a központ körül váltakozva áramlanak a különféle küllők alatt és felett, jellegzetességeikben ezek a küllők mégis különbözőek, mert a beáramló erő alkotórészeire vagy jellemzőire bomlik szét, és ezért mindegyik küllő sajátságos, specializált befolyást sugároz, bár a különbség csekély. Amikor a másodlagos erő mindegyik küllőn áthalad, annak befolyása által bizonyos fokig módosul, és ezért kissé megváltoztatja az árnyalatát. E színárnyalaok mindegyike olyan erőformára utalhat, amely segít valamely erkölcsi tulajdonság kifejlesztésében, és amikor ez a tulajdonság megerősödik, a vele összefüggő rezgés is kifejezettebbé válik. Ilyenképpen a színárnyalat elmélyülése vagy gyengülése útmutatás lehet arra, hogy valakinek több vagy kevesebb van az adott tulajdonságból.

A gerincoszlop alsó végén lévő első központnak, az alap-csakrának (I. kép) elsődleges ereje van, amely négy küllőn sugárzik szét. Ezért hullámzásai olyanformán rendeződnek, hogy a köztük lévő résekkel piros és narancsszínben váltakozó négyfelé osztódás hatását keltik. Ez olybá tünteti fel, mintha a kereszt jelét mutatná. Ezért jelképezik gyakran kereszttel ezt a központot, néha pedig lángoló kereszttel jelölik meg a kígyótüzet, amely benne lakozik. Amikor ez a csakra működik, tüzes narancsvörös színű, amely szorosan összefügg azzal az életerő-típussal, amelyet a lép-központ küld bele. Valóban megfigyelhető, hogy minden egyes csakra esetében hasonló összefüggés tapasztalható vitalitásának színével.

A második központ, a lép-csakra (II. kép) a lépnél van, és feladata, hogy a Napból hozzánk jövő életerőt szétválassza, felossza és szétárassza. Ez az életerő azután hat vízszintes áramlaton át sugárzik szét belőle, a hetedik változatot pedig a kerékagy szívja magába. Ennek a központnak így hat szirma vagy hullámzása van, és mindegyik más színű, különlegesen ragyogó, izzó és napszerű. A kerék hat részének mindegyike az életerő formáinak valamely túlsúlyban lévő színét, a piros, narancs, sárga, zöld és violaszínt mutatja.

A harmadik központ vagy köldök-csakra (III. kép) a köldöknél, vagy a napfonatnál (soláris plexus-nál) van, amely tízfelé sugárzó elsődleges erőt kap, és oly módon rezeg, hogy tíz hullámra, vagyis sziromra oszlik. Ez nagyon szoros kapcsolatban van az érzésekkel és az érzelmek különféle fajtáival. Uralkodó színe a piros árnyalatainak különös vegyüléke, bár van benne sok zöld is. A részek felváltva főként pirosak és főként zöldek.

A negyedik központ a szívnél van (IV. kép) és ragyogó aranyszínű. Minden egyes körnegyede három részre oszlik, ami azután előidézi a tizenkét hullámot, mert a benne lévő elsődleges erő tizenkét küllőt hoz létre.

A toroknál lévő ötödik központnak (V. kép) tizenhat küllője, és így tizenhat látható osztása van. Színében sok a kék, de általános hatása ezüstös, csillogó és a fodrozódó víz felszínén ragyogó holdfényre emlékeztet. Részeiben váltakozva a kék és a zöld szín érvényesül.

A hatodik, a homlok-központ (VI. kép) a két szemöldök között, úgy tűnik, mintha ketté lenne osztva. Az egyik fele főként rózsaszínű, benne sok sárgával, a másik fele pedig túlnyomórészt lilás-kék, ugyancsak szorosan megegyezően az azokat éltető vitalitás különleges fajtáinak színeivel. Talán ez az oka, hogy a hinduk ezt a központot kétszirmúként említik, pedig ha az előző központokhoz hasonlóan számlálnánk meg a hasonló tulajdonságú hullámzásokat, azt látnánk, hogy egy-egy fele negyven nyolc, összesen 96 ilyen hullámzásra van felosztva, mert az elsődleges erőnek ennyi számú kisugárzása van.

A küllőknek 16-ról 96-ra és aztán még meglepőbb változással 96-ról 972-re változása ezen és a következő csakra között arra utal, hogy most egészen más, az addig tárgyaltaktól teljesen eltérő központokkal van dolgunk. Még nem ismerünk minden tényezőt, amely egy csakra küllőinek számát meghatározza, de az már nyilvánvaló, hogy azok az elsődleges erő árnyalatainak változását jelentik. Mielőtt erről sokkal többet mondhatnánk, sok száz megfigyelésre és összehasonlításra van szükség, amit újból és újból ismételni és ellenőrizni kell. Addig is annyi világos, hogy a személyiség szükségleteit korlátozott számú erőtípus is kielégíti, de amikor az ember magasabb és állandóbb princípiumaihoz érünk, olyan összetettséggel és sokrétűséggel találkozunk, amely a kifejezésre jutásához az energia módosulásának sokkal nagyobb választékát igényli.

A hetedik központ, a korona-csakra (VII. kép) a fejtetőn van, és mind között a legpompásabb. Amikor teljes működésben van, leírhatatlan színhatásokat mutat, és szinte felfoghatatlanul nagy a rezgésszáma. Tartalmazni látszik a színkép valamennyi színárnyalatát, de uralkodó színe alapjában véve a lila. A hindu könyvek ezer szirmúnak írják le, és ez nincs is nagyon messze a valóságtól, mivel a külső kör elsődleges erőkisugárzásainak száma 960. Ennek minden sugárvonala pontosan látható az ábrán, bár szinte alig lehetséges a különálló szirmok hatását vázolni. Ehhez járul, hogy jellegében a többi csakra mindegyikétől különbözik, és a közepében arannyal áthatott fehér fényben csillogó másodlagos központi örvénye van, ami ennek a csakrának kisebbik tevékenysége, és amelynek tizenkét saját hullámzása van.

Ez a csakra rendszerint az utolsó, amely felébred. Kezdetben akkora, mint a többi, de amint az ember a szellemi előmenetel ösvényén halad, állandóan növekszik, amíg majdnem az egész fejtetőt beborítja. Kifejlődésének másik jellegzetessége is van. Ez a csakra az étertestben eleinte mélyedésként van jelen, mint ahogyan a többi is, mert mind ezen, mind a többin át az isteni erő áramlik kívülről befelé. Azonban amikor az ember ráeszmél helyzetére, hogy az isteni fény királya, és nagylelkűen szétosztja azt egész környezetének, akkor az egész csakra kifordul, mintha a belseje kifelé fordulna, és többé már nem a befogadás, hanem a kisugárzás vezetékévé válik. Ekkor már nem bemélyedés, hanem kiemelkedés, amely a fejből kupolaszerűen a dicsőség valóságos koronájaként emelkedik ki.

Az istenségek és nagy emberek keleti képein és szobrain gyakori ez a kidudorodás. A 2. ábrán a Jáva-szigeti Borobudurban, a Buddha-szobor fején láthatót rajzolták meg. Ez az elfogadott mód ennek ábrázolására, és ebben a formában található az egész keleti világban az Úr Buddha ezer és ezer képmásának fején. Sok esetben látható, hogy a szahaszrára csakra két rétegét másolták le: először a 960 sziromból álló nagyobb kupolát, azután az ebből kiemelkedő kisebb 12-es kupolát. A jobboldalt lévő fej Brahmáé, a Japánban lévő Narában található Hokké-do Tódai-ji-ban (amely i.u. 749-bó1 származik). Ezen láthatjuk, hogy a szobor a csakrát jelképező hajviseletet hord, bár a másik oldalon lévőtől kissé különbözik, mivel abból lángkorona lövell ki.

Megvan ez a keresztény jelképrendszerben is a "huszonnégy vén" fején lévő koronában, amelyet azok örökösen Isten trónja elé vetnek. A magas fejlődési szintre emelkedett emberben ez a korona-csakra fényt és dicsőséget áraszt, amely számára valóságos koronát képez. A Szentírás fentebb említett része azt jelenti, hogy mindent, amit elnyert, minden nagyszerű karmát, amit előidézett, mindazt a csodás szellemi erőt, amelyet létrehozott, szüntelenül mintegy a Logosz lábai elé helyezi, hogy Ő azt munkájában felhasználhassa. Így az arany koronát folytonosan újból és újból leteszik, mert amint az erő felbuzog benne, az állandóan újból kialakul.

E hét erőközpont leírásával gyakran találkozunk a szanszkrit irodalomban, a kisebb Upanishádok némelyikében, a Puránákban és a tantrikus művekben. Ma is sok hindu jógi használja azokat. Egy barátom, aki ismeri India belső életét, kijelentette, hogy ismer Indiában egy iskolát, ahol szabadon használják a csakrákat, és azon iskolának kb. 16 ezer tanítványa van szétszórtan egy nagyobb területen. Erre a tárgyra vonatkozó hindu forrásból sok érdekes felvilágosítás áll rendelkezésünkre, amit majd egy későbbi fejezetben megkísérelünk magyarázatokkal együtt összefoglalni.

Úgy látszik, egyes európai misztikusok is ismerték a csakrákat. Ez nyilvánvalóvá válik a Theosophia Practica című könyvből, amelyet egy jól ismert német misztikus, Johann Georg Gichtel, Jakob Boehme tanítványa írt, és aki valószínűleg a Rózsakeresztesek titkos társaságához tartozott. Gichtel ezen művéből - a kiadók szíves engedelmével - másoltuk a VIII. képet. Ezt a könyvet eredetileg 1696-ban adták ki, bár az 1736-os kiadásban írják , hogy a képeket csak a szerző halála után 10 évvel, 1710-ben nyomtatták ki. A könyv pedig főként ezen ábrák leírása. A művet meg kell különböztetni az összegyűjtött Gichtel levelezéstől, amelyet ugyancsak Theosophia Practica cím alatt adtak ki. Az említett kötet nem levélformában van, hanem hat fejezetből áll. Azzal a misztikus újjászületéssel foglalkozik, amely olyan fontos tan volt a rózsakereszteseknél.

Az e könyvben látható képeket a Theosophia Practica francia fordításából fényképezték ki, amelyet 1897-ben adott ki a Bibliotheque Rosicrucienne (4. szám) a párizsi Bibliotheque Chacornac segítségével.

Gichtel Bajorországban, Ratisbon-ban született 1638-ban, teológiát és jogot tanult, és ügyvédi gyakorlatot folytatott. Miután a belső szellemi világ tudatára ébredt, feladott minden világi érdeket, és egy misztikus keresztény mozgalmat alapított. Mivel ellenszegült az akkori tudatlan ortodoxiának, magára vonta azok gyűlöletét, akiket megtámadott, és emiatt kb. 1670-ben száműzték, vagyonát pedig elkobozták. Végül Hollandiában talált menedéket, ahol élete hátralevő 40 esztendejét töltötte.

A Theosophia Practica-ban kinyomtatott képeket nyilván titkos természetűnek tekintette, és feltehetően csak tanítványainak kis körében tartotta évekig. Kijelentése szerint ezek az ábrák belső megvilágosodás eredményei voltak, feltehetően olyané, amit modern időnkben tisztánlátó képességnek neveznénk. Könyvének címlapján azt írja, hogy ez "az emberben lévő három világ három princípiumának rövid, érthető képekkel való bemutatása, feltárva azt, mi módon és hol vannak a központok a belső emberben: a szerint, amint a könyv szerzője azt önmagában, az isteni szemlélődés közben felfedezte, és amit érzett, ízlelt és észlelt".

Azonban Gichtel-nél is, mint a legtöbb korabeli misztikusnál, hiányzik az a pontosság, ami az igazi okkultizmust és miszticizmust jellemzi. A képek leírásánál a szellemi élet nehézségeire és problémáira vonatkozó hosszadalmas, bár sokszor egészen érdekes elkalandozásokat enged meg magának. Ábrái bemutatása szempontjából a könyv nem éppen sikeres. Valószínűleg nem mert túl sokat mondani, vagy azt akarta, hogy az olvasók saját maguk jöjjenek rá arra, amiről írt. Valószínűnek látszik, hogy az általa folytatott tiszta szellemi életmód eléggé tisztánlátóvá tette, hogy láthassa a csakrákat, de nem tudott eleget a valódi tulajdonságaikról és használatukról. Amikor megkísérelte az értelmüket magyarázni, olyan jelképekhez kapcsolta azokat, amelyeket abban a misztikus iskolában használtak, ahová tartozott.

Amint majd látjuk, ebben a könyvben a még sötétség állapotában lévő természetes emberrel foglalkozik, ezért némileg mentségére szolgál, hogy a csakrákat illetően egy kissé pesszimista. Az első és a második csakrát kommentár nélkül hagyja (valószínűleg tudott arról, hogy ezek főként fiziológiai folyamatokkal vannak kapcsolatban). A solar plexus-t a harag otthonának jelöli meg - minthogy valóban az is. A szív-központot az önszeretettel, a torokét az irigységgel és kapzsisággal telinek látta, a fej magasabb központjaiból pedig a büszkeségnél jobbat nem látott kisugározni.

A csakrákhoz megfelelő bolygókat is jelölt. A Holdhoz a gyökér-, a Merkurhoz a lép-, a Vénuszhoz a köldök-, a Naphoz a szív-csakrát (bár láttuk, hogy az utóbbi köré kígyó tekeredik), továbbá a Marshoz a torok-, a Jupiterhez a homlok- és a Szaturnuszhoz a korona-csakrát kapcsolja. Még arról is felvilágosít bennünket, hogy a tűz a szívben, a víz a májban, a föld a tüdőben és a levegő a hólyagban lakozik.

Érdemes megjegyezni, hogy olyan spirált rajzol, amely a szív körül lévő kígyónál kezdődik, és minden központon keresztülmegy, de a sorrendnek, ahogyan a vonal azokat érinti, látszólag nincs határozott oka. Miután a futó kutya jelképéhez nem fűzött magyarázatot, azt tetszésünk szerint foghatjuk fel.

A szerző a továbbiakban a Krisztus által újjászületett embert ábrázolja, aki teljesen eltaposta a kígyót, de a Nap helyébe a szörnyű kiontott vértől csepegő Szent Szívet helyezte.

Mindazonáltal a kép érdekessége számunkra nem a szerző értelmezésében van, hanem magában a tényben, hogy minden tévedés lehetőségének kizárásával, a XVII. század legalább egyes misztikusai tudtak az emberi test hét központjának létezéséről és helyéről.

További bizonyíték arra, hogy már korábban ismerték ezeket az erőközpontokat, hogy a szabadkőművesség szertartásaiban is láthatóak, és ezek szembetűnő részletei beláthatatlan időkből származnak hozzánk. Az emlékműveken is látható, hogy ezeket ismerték és használták a régi Egyiptomban, és hűségesen adták kézről-kézre mindmáig. A csakrák a szabadkőműves titkok között is szerepelnek, és azáltal, hogy a munkájuknak és az alkalomnak megfelelően használják azokat, rendszerint ösztönöznek is egyes központokat, bár általában keveset, vagy semmit sem tudnak arról, hogy mi történik a látható világon túl. Világos, hogy lehetetlen további magyarázatot adni, de a dologról The Hidden Life of Freemasonry (A szabadkőművesség rejtett élete) című könyvemben annyit említettem meg, amennyi erről ott megengedhető volt.

< Előző - = o O o = - Következő >

Szerző: C.W. Leadbeater